30 éves a Kollektív ház. Ez alkalomból volt konferencia a Miskolci Galériában október 3-án. Az előadások előtt kiállítás is nyílt a Kollektív házról, annak lakóiról, munkásságukról. A konferencia családias hangulatban zajlott, Bodonyi Csaba szavaival élve szinte egy érettségi találkozó közepébe csöppentünk...
Az első előadó Plesz Antal volt, aki köszöntötte az egybegyűlteket, majd az etikáról és az erkölcsről mondott pár szót.
Ezután Sulyok Miklós művészettörténész a Miskolci Építész Műhely kultúrtörténeti elhelyezkedését vázolta fel, majd párhuzamot vont az akkori csehszlovákiai Liberecben hasonlóképpen működő Skolkával.
Bodonyi Csaba , mint az épület tervezője beszélt a tervezési elvekről, a panelből adódó nehézségek, kötöttségekről. Végül szólt arról, hogy élete legnagyobb csalódása volt, hogy Miskolcon nem sikerült egy építész kart létrehozni. Az ehhez szükséges szakmai előkészítések, akkreditálási papírok még mindig egy fiók mélyén hevernek.
Szőke László egy tanulmányt olvasott fel a különböző vizsgálati módszerekről, mely érdekessége ellenére rendkívül száraz és tömény volt, bevallom itt egy kicsit elvesztettem a fonalat.
Sári István Bodonyival és Ferenc Pistával készített lengyel tervpályázat kulisszatitkaiba avatta be a hallgatóságot, vidám sztorikkal fűszerezve mondandóját.
Kovács Ágnes Vándoriskolát végzett fiatal miskolci építész tartott képes beszámolót miskolci kortársai egy-egy családi házáról, és azok hitvallásáról. Rendkívül felkészületlen és szétszórt volt.
Rostás László a szakrális építészetet mutatta be saját munkáin keresztül. Feltűnőek voltak a mai egyházakkal szembe menő elképzelései, és az ősegyházba vetett hite.
Ferencz István bemutatta, hogyan lehet egy deszkán keresztül megtanítani az egész tervezési folyamatot, ezzel kezdi a MOME hallgatóinak oktatását. Aztán a MOME Doktori iskola oktatási koncepcióját vázolta fel négy képben, melyeket magyarázattal látott el.
Golda János nosztalgikusra sikeredett előadásában a 30 éve Miskolcra érkezett fiatal építészeknek a beavatódás és a beavatkozás igényéről beszélt. Előadását korabeli filmbejátszás, és diavetítés színesítette.
Végül Bede István tartott az életútjáról beszámolót, tanulmányútjainak fotóival tarkítva.
Az előadásokat követő szakmai fórumot már nem tudtuk megvárni.
Az interneten böngészve találtam pár leírást a Kollektív házról, mely részletesebben bemutatja, hogyan is zajlott a létrehozása és az élet.
Kivonat Novák Ágnes elmeséléséből:
Kivonat Novák Ágnes elmeséléséből:
1975-ben egy hallgató a baráti társaságból megbukott és a lakóhelyén, Miskolcon elment dolgozni egy nagy tervezőirodába. Nagyon megörültek neki, mert nagy hiány volt építészekből. Egy fejlődő város, ahol százfős tervezőirodák voltak, kellett a szakember. És ő mondta, hogy olyan jó barátai vannak, hogy legalább húszan jönnének még vele, ha együtt is lakhatnának. Mert az nem nagyon tetszett volna nekik, hogy mindenki kap egy kis másfél-kétszobás lakást a nyolcadikon és bedarálódik az életbe, hanem együtt akartak dolgozni, meg élni is. Voltak Liberecben, ott akkor egy legendás cseh építészműhelynek volt egy közös alkotóhelye, azt megnézték, és addig formálódott az egész, míg teljesen döbbenetes módon valósággá vált. A tanács hajlandó volt építeni, hajlandó volt kiírni egy országos tervpályázatot a házra, amit Bodonyi Csaba nyert meg. Igaz, nem úgy épült meg, hanem ahogy a társaság kérte – ez is egy csoda volt. Ideiglenesen kaptak lakásokat és várták, hogy megépüljön a ház – másfél év alatt meg is épült.
„Az egészben az volt a döbbenetes, hogy ez egy vörös város volt, Miskolc, és a megyei párttitkár a Grósz volt. És ezt mégis meg lehetett csinálni. Igaz, hogy állandóan jöttek a tv-szerelők és közben senkinek nem volt tévéje. Tehát biztos tudjuk, hogy be volt drótozva.”
Akkor az átlag lakásterület54 m2 volt, és az volt az elv, hogy az 54 m2-ből 36 m2 a szűk lakás, és mindenki 18 m2-t bedobott a közösbe. Tehát ez egy számtanpélda volt. A 36 m2-be pedig belefért egy fürdőszoba, egy pici előszoba, egy 12 m2-es szoba, egy 12 m2-es konyha-étkező, meg egy 6 m2-es szoba, a maradék területből pedig lett egy nagy irodatér, ami a közösségi életre is alkalmas volt, volt benne konyhapult, felszerelve hűtőszekrénnyel, lett mosókonyha, szárítószoba, barkács műhely, zongoraszoba, fotólabor, kerámia műhely. Az egész egy hosszú folyosóra volt felfűzve – erről nyíltak egyrészt a lakások, másrészt a közösségi terek.
„Az egészben az volt a döbbenetes, hogy ez egy vörös város volt, Miskolc, és a megyei párttitkár a Grósz volt. És ezt mégis meg lehetett csinálni. Igaz, hogy állandóan jöttek a tv-szerelők és közben senkinek nem volt tévéje. Tehát biztos tudjuk, hogy be volt drótozva.”
Akkor az átlag lakásterület
„Tehát ez nagyon érdekes volt, az összes nehézségével együtt, hogy ki miatt romlott el a mosógép, miért nem szedik ki a ruhát a szárítóból, amikor már megszáradtak a pelenkák, ne legyen már buli minden hétvégén, csak minden másodikon.”
Részlet Marosi Bálint: Az építészet, mint nyílt rendszer (BME Középülettervezési tanszék) című tanulmányából:
„A közösségi tervezés és közösségi lét egyik korai, és mindenképpen idekívánkozó példája a Kollektív ház Miskolcon (Bodonyi Csaba, 1979). A kor építészetének egy rendkívül különös és figyelemreméltó példája valósult ott meg, hiszen néhány Miskolcra költöző fiatal építész döntött úgy, hogy nem csupán a szakmai-, de a magánéletüket is közösen képzelik el, és – a Sargfabrikot megelőzve és ahhoz nagyon hasonlóan – kis lakóegységeket hoztak létre, az ezt kiszolgáló nagy méretű közösségi térrel. Ez a közösségi tér lett aztán az épület lelke: legendás koncertek, kiállítások, találkozók tették híressé (a kor hatalmasainak szemében hírhedtté) úgy az épületet, mint rebellis lakóközösségét. Különös, hogy ehhez a kísérlethez alkotóik a kor sokat átkozott eszközét, az előregyártott panelrendszert használták fel. A cél – ami ismét párhuzamba állítható a fenti bécsi példával – a tér, a terek kapcsolata és lehetőségei a formával szemben. Ez Bécsben a természetes módon kedvezőbb anyagi és technikai (és politikai) feltételek mellett egy kiérlelt, erős identitással bíró formálással valósulhatott meg, a miskolci ház ilyen szempontból nem igazán tekinthető építészeti tettnek. Illetve nem tekinthető annak, ha az építészetre mint formai, anyaghasználati kérdésre tekintünk – ha mint térképzést, közösségteremtő terek sorát, életeknek teret biztosító helyet jelent, akkor az építészet egyik legfontosabb aspektusát ragadja meg a ház.
Fontos tanulság, hogy teljes sikerről mégsem számolhatunk be, és ez sajnos többé-kevésbé be volt építve a „rendszerbe”: az alapítók elköltözésével a tércsoportok elvesztették eredeti szerepüket, az új lakók pedig nem voltak kész a ház eredeti módon való használatára. A Kollektív ház ma egyszerű társasházként üzemel, a közös terek funkciójukat vesztették. A kudarc okozókajént mégsem a mostani lakókat kell megneveznünk –érdemes egy gyors összevetést tennünk a Sargfabrikkal, ismét: az ottani közösségi erő abból a közös akaratból származik, amely a lakókat már induláskor összehozta, és amely mentén az együttélés szabályait lefektették, és amely szabályokhoz azóta is következetesen ragaszkodnak. Ezek között előkelő helyen szerepel, hogy az adott lakásnak senki nem tulajdonosa, „csupán” egyesületi tagként formálhat rá igényt, (jórészt az előzőekből következően) a közös kérdésekben közösen kell döntést hozni, így a későbbiekben sem merülhet fel, hogy az eredeti célkitűzések csorbulnának (az első tíz év ezt fényesen igazolta is). A Kollektív ház esetében az együttélés többnyire „baráti alapon” zajlott, ami a kezdeti időszakban, a kis létszám miatt is zökkenőmentesen ment (apropó: a Sargfabrikban közel 200 lakás van). Szigorúbb és határozottabb szabályok híján a közösség azonban nem tudott reagálni a változásokra, így az épület ma már nem tölti be eredeti funkcióját.”
Fontos tanulság, hogy teljes sikerről mégsem számolhatunk be, és ez sajnos többé-kevésbé be volt építve a „rendszerbe”: az alapítók elköltözésével a tércsoportok elvesztették eredeti szerepüket, az új lakók pedig nem voltak kész a ház eredeti módon való használatára. A Kollektív ház ma egyszerű társasházként üzemel, a közös terek funkciójukat vesztették. A kudarc okozókajént mégsem a mostani lakókat kell megneveznünk –érdemes egy gyors összevetést tennünk a Sargfabrikkal, ismét: az ottani közösségi erő abból a közös akaratból származik, amely a lakókat már induláskor összehozta, és amely mentén az együttélés szabályait lefektették, és amely szabályokhoz azóta is következetesen ragaszkodnak. Ezek között előkelő helyen szerepel, hogy az adott lakásnak senki nem tulajdonosa, „csupán” egyesületi tagként formálhat rá igényt, (jórészt az előzőekből következően) a közös kérdésekben közösen kell döntést hozni, így a későbbiekben sem merülhet fel, hogy az eredeti célkitűzések csorbulnának (az első tíz év ezt fényesen igazolta is). A Kollektív ház esetében az együttélés többnyire „baráti alapon” zajlott, ami a kezdeti időszakban, a kis létszám miatt is zökkenőmentesen ment (apropó: a Sargfabrikban közel 200 lakás van). Szigorúbb és határozottabb szabályok híján a közösség azonban nem tudott reagálni a változásokra, így az épület ma már nem tölti be eredeti funkcióját.”
A Kollektív házról a Magyar Építőművészet 1988/6-os számában találhattok még leírást. Sajnos ezt a számot én nem találtam meg.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése